1: Szikla a tengerparton

-Branko! Branko!
Rekedt női hang kiáltozta ezt a nevet újra meg újra a szűk utcán, amely Senj-a kis horvát város- piacteréről a kikötőbe visz.
-Branko ! Branko!
Az öreg Stojana kiáltozott így.Magas szikár asszony,sovány és törékeny,mint a száraz kóró. Keskeny,ráncos,de jóindulatú arcát vadul lobogó haja koronázta.
-Branko! Branko!-kiáltotta megint
Branko,akit így szólítgattak, jól megtermett 12 éves fiú volt.Egy omladozó régi palazzo  hátsó udvarán játszott barátaival.Hallotta , hogy szólítják ,de már úgy megszokta, hogy ügyet sem vetett rá,nyugodtan játszott tovább.
-Branko ! Branko!
A hang egyre közeledett, és az öreg Stojana egyszerre csak ott állt a fiú előtt.
-Branko -mondta újra,majd lágy szinte fájdalmas hangon hozzafűzte:
-Vége van szegénykének.
Az öreg Stojana az utolsó napokban már többször hajtogatta ezt.Branko mégis feltápászkodott és követte az öregassonyt,aki hirtelen sarkon fordult, mihelyt a fiút a  sarkon megpillantotta.
A jóképű fiú apjának sűrű, fekete haját örökölte,és nyílt bátor, hosszúkás arcát is, amelynek legfeltűnőbb része a hegyesen kiugró orra volt.Szeme is fekete volt,de világosan csillogoty, és ettől egész arca derűsnek tetszett.
A fiú korához képest túlságosan nagyra nőtt,de karcsú teste inkább hajlékony,mint erős.Bőre mindenütt barnán ragyogott-kezén,arcán,lábán, nyakán, de még a hátán is,amint lyukas ingéből kikandikált.
Branko a város legszegényebb gyerekei közé tartozott; szakadt,összevissza foltozott ingén kívül egész ruházata egy elnyűtt,kopott nadrág volt.
  Apját Milánnak hívták.Hegedűs volt, sőt a partvidék legjobb,leghíresebb hegedűse.Egész Senj szerette,és becsülte nagyszerű játékáért.De többnyire úton volt, a nagy tengeri fürdőhelyeken és kisebb tengerparti városkákban szórakoztatta hegedűjátékával az embereket. Csomó pénzt keresett, de abból Branko nem látott semmit; még levelet sem küldött,hírt sem adott magáról,hogy mikor jön haza.Senki nem tudta,hogy mikor bukkan fel megint.
Az öreg Stojana gyorsabban szedte hosszú lábait,és Brankónak igyekeznie kellett.Az asszony az udvaron keresztül visszatért a szűk ,alig két méteres utcácskába, majd befordult egy sikátorba.Jobbra is, balra is ilyen sikátorok nyíltak minden második-harmadik ház után.Stojana megállt egy félig kitámasztott ajtó előtt.Itt megvárta amíg a fiú odaér, aztán megtaszította egy picit ,és betuszkolta a nyíláson.
Az ajtócska közvetlenül egy kicsi szobába nyílt.A kamraszerű helyiségbe gyéren hatolt be a világosság , a falba vágott lyukon keresztül.A félhomályban két fekvőhelyet lehetett látni, asztalt ,széket,ruhafogast meg egy ócska ládát, rajta spirituszfőzőt.
A jobboldali fekvőhelyen,közvetlenül az ajtó mellett egy asszony feküdt. Fehér arca keskeny, szinte hegyes volt.Nagy ,nyitott szeme a magasba meredt.
-Vége van-mondta Stojana másodszor is, amikor Branko nyomába lépett a kis kamrába.
Branko még most sem tudta elhinni.Az öreg Stojana már számtalan ízben mondta neki ugyanezt, valahányszor anyját megint elfogta súlyos köhögési rohama, és úgy roskadt az ágyra, mintha már nem is élne.De mire Branko lihegve odaérkezett,anyja már kinyitotta a szemét, és azt mondta neki:
-,,Branko", és rámosolygott.
A fiú anyja arcába nézett.Most is úgy lesz, bizonyára most is azt mondja majd.
De anyja furca módon mozdulatlan maradt.Szeme a mennyezetre meredt, és még akkor sem mozdult meg, amikor egy légy végigsétált beesett arcán.
-Édesanyám-mondta Branko halkan, és elhessentette a legyet de anyja még most sem mozdult meg.